DcsabaS Kotnyel(v)es Gondolatai

Szabadkozás:
Érdekel a nyelvek kialakulása és fejlődése, de nem vagyok nyelvész, így az alább olvasható gondolatok csupán az én egyéni véleményemet fejezik ki és semmiképp sem tekinthetők hivatalos nyelvész álláspontnak. Bármilyen egybecsengés, vagy eltérés kritikával kezelendő, annál is inkább, mert egyelőre nem volt időm alaposan utánanézni a hivatalos álláspontnak az alább kifejtett dolgokkal kapcsolatban. Ha valaki gondolatébresztőnek talál ezt-azt, annak szívből örülök és külön is megköszönöm ha ezt E-mail-ben jelzi. Hivatkozni (link-et irányítani) is szabad rájuk, de lebegjen ott a kedves olvasó szeme előtt, hogy kinek-kinek a saját felelőssége eldönteni, hogy milyen eszméket és gondolatokat tesz a magáévá és hogy miért.

Mottó:
Gondolataink nem határozzák meg nyelvünk állapotát, de befolyásolják annak változásait. Mi, emberek, már ezernyi módon gondolkodtunk magunkról és a világról. E gondolatok fokozatosan beépülnek a nyelvbe, így beszédünkben összefonódik (néha ütközik) a régmúlt generációk felfogása a miénkkel. Amennyire szabad a gondolat, annyira szabad a nyelv is, amikor mondandónkhoz hajlítjuk. A nyelv mindenkié.

1.1.1. A Gyermeki Nyelv Eredete

1.1.2. "ááá" és "óá"

Írók, költők és édesanyák szívesen emlékeznek úgy, hogy gyermekük első szava ez volt: "mama". Saját megfigyeléseim szerint ez nem teljesen igaz. A legeslegelső hang, amely mindannyiunk száját elhagyja a születésünk után, a még artikulálatlanul ordított "ááá". Alapjelentése a fájdalom, a félelem (kétségbe esés) és a tehetetlenség érzete. Később a gyermek tipikus sírása oá, oá jellegűvé válik. Ezen a ponton már megindul a hangok jelentésének differenciálódása. Az egyszerű "ááá" jelentése visszaszorul a végső kétségbeesés és a halálfélelem érzetének kifejeződésére, míg az "oá, oá" felveszi az enyhébb fájdalom, félelem, éhség, szomjúság és más kényelmetlenségek kifejezését.

1.1.3. "p", "b", "ma" és "n'"

A következő fejlődési fázisban a gyermek olyan mozgásokat végez (játszik) a szájával, nyelvével és állával, amelyeket a táplálkozás (szopás) során is használ. Ezek közül az egyik, amikor a gyermek ajkaival bekapja, illetve elereszti anyja emlőjét. Ez egy zöngétlen "p"-jellegű hang. Zöngésebb párja a "b". A szoptatás során az anya és gyermeke között van bizonyos "vita" arról (elsősorban testbeszéddel lebonyolítva), hogy meddig is tartson a szopás. Ha az anya szeretné már befejezni, de gyermeke még nem, akkor a gyermek rabul ejtheti az emlőt (szájával szorosan fogva), egyúttal a nem-tetszését kifejező "oá" jellegű hangzót is hallatva. Ezek együtt egy "ma..", vagy "mo.."-szerű, enyhén zöngés, "morgó" jellegű hangot eredményeznek. Fordítva, amikor a gyermek akar véget vetni a szoptatásnak, akkor nyelvét a szájpadlásához szorítva elzárja a torka felé vezető utat. Ez egy "n"-jellegű hangot eredményez, ami szintén párosulhat a nem-tetszést kifejező "oá" hangzóval, "na", vagy "no" formában.

1.1.4. Az emberi beavatkozás

Természetesen egy édesanya számára nagyon fontos, hogy mielőbb megértse gyermeke jelzéseit. Az anya folyamatosan figyeli és értelmezi gyermeke viselkedését és olyankor is megpróbálja kideríteni a hangadás okát, amikor igazából még a gyermek sem érzi világosan. A gyermeki hangadásra és mozgolódásra az anya különféle akciókkal reagál, amelyek mögött feltevések húzódnak meg. Pl. "Biztosan éhes!", "Biztosan szomjas!", "Biztosan bepisilt!" (hogy komolyabb dolgokról ne is szóljunk), "Biztosan álmos!", "Biztosan megijedt!", stb. Az elhárító akció során az anyák többnyire beszélnek is gyermekükhöz. Ha jól mérik fel a problémát (legtöbbjük csakhamar igen!), akkor a gyermek és az anya közötti kommunikáció fokozatosan úgy módosul, hogy az anya megtanul tömören, egyszerűen, lényegretörően beszélni, a gyermeke pedig megtanulja az anyja által használt legegyszerűbb szavak jelentését. Vagyis egy idő után az anya beszédhangja is elég lehet a baba megnyugtatásához, aki ilyenkor (korábbi tapasztalatai alapján) bízik a probléma gyors megoldódásában. Sajnos, ezen a ponton könnyű az anyának tévútra lépni, vagyis a "beígért" megoldás helyett pl. újra visszafektetni a babát (sorozatos ismétlődés esetén ez bizalomvesztésre vezet), vagy valami "olcsó" kompenzációhoz (megvesztegetéshez) folyamodni (cukrozott cumi és hasonlók), ami pedig helytelen beidegződést válthat ki (pl. lelki problémákat táplálkozással "megoldani"). Tehát a szülők jelleme és az élet fontos dolgainak egymáshoz viszonyított értékeiről (kicserélhetőségéről) vallott felfogása már igen korán nyomot hagyhat a gyermekben.

1.1.5. Elsőként kristályosodó (magyar) szavaink: "nem", "mama", "papa" és "baba"

Hogy melyik szót fogja elsőként tisztán és tudatosan kiejteni a baba, az függvénye az anya-gyermek viszony előtörténetének. Azt a szót mondja ki leghamarább, amelynek jelentését legfontosabb tudatnia a külvilággal. Saját megfigyelésem szerint manapság (Magyarországon) ez a szó az esetek döntő részében a "nem". Ezt talán kissé sérelmezik az édesanyák, pedig inkább örülniük kellene. Ez ugyanis annak a jele, hogy a gyermek - legalább a táplálkozás terén - nem szenved hiányt, vagyis leggyakoribb, legfontosabb mondandója, hogy nem kíván tovább enni. Ezzel szemben a "mama" szót inkább talán akkor mondja ki leghamarább a gyermek, ha alapvető érzése az egyedüllét és az éhség. A "papa" és a "baba" szavak elsőkénti kimondására azokban a ritka esetekben lehet számítani, amikor a gyermek számára sem az éhség, sem a túletetés, sem az elhagyatottság nem jelent problémát, vagyis ha minden a legnagyobb rendben van. Figyeljünk fel arra, hogy az eleinte kimondott szavak a "nem" kivételével ismétlést tartalmaznak. A mondandó hangsúlyozásának legegyszerűbb formáját látjuk magunk előtt. Vegyük észre azt is, hogy ezek a szavak úgyszólván minden nyelvben megtalálhatóak. (Éppen ezért helytelen, hogy az idegen nyelvet tanulók figyelmét ritkán hívják fel rájuk kellőképpen.) Érdemes megjegyezni azt is, hogy a "nem" szónak is van ismétléssel nyomatékosított alakja, mégpedig úgyszólván minden nyelvben: "nono", "nana".

1.1.6. Testi hangok: "k'" és "f'"

A gyermeki beszéd további fejlődése során megjelennek az ún. testi hangokat utánzó szavak. Ezekhez kezdetben természetes jelentésük társul. Néhány példa:

  1.) kh' (köhög, khakha, kaka, ...)
  2.) hpchi ("hapci", tüsszentés)
  3.) fff (fú, fúj)
  4.) c'p (cuppantás)
  5.) szrcs (szürcsölés)
  6.) hhh (sóHaj, hust, ...): kilégzés

1.1.7. A "ma" és a "n'" szavak összetett jelentése

A nyelv további fejlődése során a szavak jelentése egyre pontosabbá válik, ugyanakkor megjelenik az új fogalmak kifejezésére is az igény. Egy új fogalmat legkönnyebben abból a szóból kiindulva tudunk kifejezni, amelynek jelentése hasonló a mondandónkhoz. Sokat számít a szavak hangzása, ritmusa, és könnyű kiejthetősége is. Tulajdonképpen erre láttuk a legelső példákat az 1.1.5. pont pont alatt - mégpedig az ismétléses hangsúlyozást. Így könnyű a kiejtés és a beszédnek még ritmusa is kerekedik. Az ismételgetésre való igen erős hajlam nagyon hatékony segítője a tanulásnak. Azonban a döntő mindenkor a felhasznált, már korábbról ismert szavak jelentése. Enélkül nincs értelmes beszéd, legfeljebb gügyögés. A gügyögést ("ugyi-bugyi", "ugyuli-bugyuli" és hasonlók) nem helyes erőltetni, mert nemhogy siettetné, hanem késlelteti az értelmes beszéd kialakulását és további fejlődését. A jelentés persze csak akkor dominálhat, ha a fogalmi gondolkodás fejlődése előtte jár az aktív (beszélt) nyelvi ismeretek gyarapodásának. De ez szerencsére így is van, tanúsíthatja bármely gyakorló szülő.
Az előbbiek szerint az, hogy egy szót hányszor fognak még felhasználni különféle módosult értelmekben, az az alapjelentés "hasznavehetőségétől" függ. Az 1.1.3. pont pont alatt megismert szavak közül a "ma" és a "n'" bír igen számos jelentéssel. A "n'" gyakorlatilag kifejezőjévé vált bármiféle ellenállásnak, szembehelyezkedésnek - egyszóval a tagadásnak. Hozzá is bigyeszthetjük szinte bármihez, és a hallgatónk érteni fogja. A "ma" szó jelentése is rendkívül sokfelé ágazott el. Az egyes nyelvekben itt már sok különbség fedezhető fel, de még mindig döntő a jelentések azonos gyökere. Tekintsünk néhány példát a "ma" legfontosabb alapjelentéseire, amely manapság használt szavakban:

  0.) ANYA (ember): (ma, mama, mamma, eMber, maga, me, mother, mutter, ..., man, ...)
  1.) EMLŐ: (mell, eMlő, mamma, mellow, ...)
  2.) ÉTEL: (mag, manna, mana, milk, meal, meat, mess, morsel (morzsa?), ...)
  3.) ANYAG: (mater, matter, material, malter, theMa, ...)
  4.) BIRTOKLÁS: (enyéM, mein, my, ...)
  5.) GAZDAGSÁG: (mammon, mellow, ...)
  6.) SZÁNDÉK ("időszerűség" és gondolkodás): (ma, most, már, mean, mind, mental, ...)
  7.) BESZÉD: (mond, maundering, magyar, ...)

1.1.8. A "k'" és a "f'" szavak összetett jelentése

Az 1.1.6. pont alatt felsorolt testi hangok közül főleg a "k'" és a "f'" hangok fejlődtek tovább, mint szavak. A "k'" általános kifejezőjévé vált dolgok eltávolításának, kijuttatásának (kezdetben csak a torkunkból), illetve magának az eltávolítandó dolognak. Bizonyos esetekben a mozgás általános kifejezője is. Ez lehet a gyökere a magyar "ki" szónak.
A "f'" hang (illetve szó) többnyire szintén gyökerévé vált seregnyi fújással és áramlással kapcsolatos szónak. A legfontosabb (máig fennmaradt) magyar szavaink ebből a családból a "fú(j)" és a "foly". Más nyelvekben is találhatunk megfelelőket, pl., fan, fen, huff, fach, illetve átvittebb értelemben ouF, lauF és flute.

1.2.1. Az Emberi Nyelv Gazdagodása

1.2.2. Állati differenciálódás - avagy "hangutánzás a köbön"

Az előző pont alatt láttunk példákat arra, hogy kezdetben milyen fő irányokban ágazhatott el az emberi nyelv kialakulása. A differenciálódás kiinduló pontja a "ma" szócska, vagy még inkább a "m'" hang. Ennek alapjelentései lefedik a gyermeki lét számára legfontosabb dolgokat. Az egyes jelentések világos megkülönböztetéséhez viszont módosulnia kell a hangzásnak. Erre alapvetően a következő lehetőségek adódnak:

  1.) kiegészítés jelentéssel bíró magánhangzóval (ó, á)
  2.) kiegészítés jelentéssel bíró mássalhangzóval (n', p', b')
  3.) ismétléses hangsúlyozás
  4.) kiegészítés egyéb hangzókkal

ritmikus állatutánzó szavak:
huhu, vavau, nyihaha, röfröf, csirip, kakuk, kotkot, kukurikúú, iáiá, ...

gépek hangját utánzó szavak:
pupupupu, düdüdüdü, ratatata, csihuhuhu, tiktak, ...

nem-ritmikus hangutánzó szavak:
sss, szszsz, zzz, búú, miáú, uíí, p'k, k'p,  p'ff, r'ccs, ...

1.2.3. Különböző embercsoportok - avagy az "igék" jelentősége

Az elkülönülten (hordákban) élő embercsoportok természetesen egymástól is tanultak különféle hangokat és szavakat, indőnkénti találkozásaik alkalmával. Habár a kezdetleges nyelvek feltehetően csak rövid és viszonylag könnyen megjegyezhető / mondható szavakból építkeztek, a nyelvek differenciálódása hamar vezethetett megértési nehézségekhez. Amit legkönnyebben meg lehet magyarázni, azok a tárgyak nevei. Ehhez csupán felváltva kell mutogatni a tárgyra és kimondani a jelölő szót. A név és a tárgy ilyen összekapcsolására, illetve a kapcsolat megértésére a csoportok bármely egészséges tagja képes lehetett.
A következő fokozat az ember számára fontos cselekvések és események elmagyarázása. Ezeket szintén jelölheti szó (akár több is), de egyszerű rámutatással itt már nem sokra jutunk. Ha cselekvésről van szó, akkor cselekednünk is kell az adott dolgot, vagy legalább utánoznunk (mímelnünk), ami egyrészt időigényesebb, másrészt feltételezi mindkét fél részéről az adott cselekvéssor ismeretét, megértését. Itt fokozottan fennáll a félreértés veszélye. Ahhoz, hogy a cselekvéseket jól meg tudjuk érteni és érttetni, a tárgyak neveit illetően már eleve közös "nevezőn" kell lennünk, és előnyös, ha már tisztáztuk néhány alapvetőbb cselekvés nevét is. Ha nem emberi, hanem állati cselekvést akarunk bemutatni, vagy pl. valamilyen természeti történést, akkor előadásunkba beleszőhetünk mindenféle hangutánzó szót is.
Tapasztalati tény, hogy az emberek manapság nem egyformán igazodnak el különféle cselekvéses szituációkban és nem egyforma készségük van az események eljátszására sem. Nincs okunk feltételezni, hogy ez régebben másképp lett volna. Amíg tehát a dolgok neveit (vagyis a főneveket) valószínűleg a csoport minden tagja jól ismerte, a cselekvést és történést kifejező igéket már nem annyira. Különösen élesen ugorhatott elő a különbség, amikor eléggé különböző nyelvet beszélő csoportok találkoztak össze. Ekkor egyesek olyan cselekvésre is fel tudták szólítani a másik csoporthoz tartozókat (ismerve a megfelelő igéket), amelyek a többiek számára ismeretlen és ezért kimondhatatlan volt. Valószínűleg innen ered a "varázsige" és a "varázsló" fogalmi köre is, amely burkoltan feltételezi, hogy aki képes "rákényszeríteni" akaratát az idegenekre, az talán meg tudja ugyanezt tenni az állatokkal és tetszőleges természeti erőkkel kapcsolatban is.

1.2.4. A dolgok jellemzése - avagy a melléknév, mint szókapcsolat

A csoportbéli munkamegosztás szempontjából fontos érteni és kifejezni tudni a dolgok csoportbéli értékét és minőségét is. Primitív szinten egy egyébként hasznos dolog értéke nagyjából arányos a mennyiségével. A mennyiség hangsúlyozásra kézenfekvő megoldás a dolog nevének ismételgetése. Ez a módszer azonban nem túl hatékony, mert a beszédet túlságosan dagályossá teszi. Tetszőleges minőséget (így a mennyiséget is) kifejezhetünk viszont a hasonlatok segítségével. A hasonlítás lényege, hogy a dolog igazi neve mellett megadjuk más dologok neveit is, amelyek nyilvánvalóan nem azonosak a szóban forgó dologgal, de valamilyen szempontból mégis hasonlóak. Hogy a hasonlat igazán jól működjön, egyszerre 2 dologhoz is hasonlíthatunk, amelyekben lehetőleg egyedül az a közös, amely vonás meglétét állítjuk a kérdéses dologról. A hasonlat természetesen csak azok számára lesz érthető, akik eléggé jól ismerik a hasonlításnál megnevezett dolgokat. Vagyis az elemi ismereteknek és a fogalmi gondolkodásnak itt is valamivel előrébb kell járnia a nyelvi fejlődésnek. Ilyenformán az egyes vonások jelzésére különleges tulajdonságú dolgok neveit, vagy ilyen tulajdonságú dolgok neveinek kombinációit használhatjuk. E szókapcsolatok (kombinációk) azután önálló életre kelhetnek, mintegy állandó kifejezőiként egy-egy tulajdonságnak. A gyorsabb beszéd érdekében az állandósult szókapcsolatok "tömörödnek", kiejtésük egyszerűsödik.
Minthogy az egyes népcsoportok különböző körülmények között élnek és részben különböző tevékenységeket végeznek, ezért a minőség jelzésére használt szavaikban is nagy eltérés jöhet létre. Tekintsünk néhány szót a magyar nyelvből, amelyekben még ma is világosan érthető, hogy mely dolog szolgált a jellemzés (hasonlat) alapjául:

  1.) szives (szív-es)
  2.) véres / vörös (vér-es, vör-ös)
  3.) vizes (víz-es)
  4.) lapos (láp-os)
  5.) férges (féreg-es)
  6.) BIZONYTALANOK: seb?-es, fej?-es, esz?-es, ok?-os, méreg?-es, orv?-os, 
  7.) meleg (mell-eg!), hid?-eg, ör?-eg, bet?-eg, n?-agy, 

1.2.5. A létezés kifejezése - avagy a létezés, mint keletkezés

A dolgok létezését tulajdonképpen már nevük emlegetésével is állítjuk. Ugyanez ez a logika figyelhető meg számtalan embernél, akik a néven nevezett dolgokat automatikusan létezőnek hiszik, de nem tudják létezőnek elképzelni a név nélküli dolgokat, avagy nem-létezőnek a néven nevezetteket ("szómisztika"). Ez a probléma jellemzően az ún. "bal agyféltekés" gondolkodás (verbalitás) aránytalan túlsúlya miatt jelentkezhet. A tárgyakról alkotott fogalmaink és e fogalmak kifejezésére használt szavaink között valójában nem szabadna igazi egyenlőségjelet tennünk. (Sajnálatos, de még egyetemi vizsgákon is gyakorta elegendő a "jelszavak" kimondása.) Hogy mikor és milyen összefüggésben világosodott meg ez a probléma őseinkben, nem tudjuk. De tény, hogy egyszer csak szükségét érezték a létezés kiemelt hangsúlyozásának.
A magyar nyelvben létezést fejeznek ki (hangsúlyoznak) pl. a következő szavak: "van", "volt", "vala", "való", "lesz", "leend", "lőn", "lét", "levés", de más nyelvekben is találhatunk hasonlókat, pl.: "was", "were", "will", stb. Ez azt engedi sejteni, hogy meglehetősen régi eredetű lehet a "v" és az "l", hangok ilyetén jelentése.
Talán abból indulhatnánk ki, hogy a létezést őseink (helyesen) egyfajta cselekvésként fogták fel (nem pedig passzív dologként, mint teszi némely filozófia). Az ősi, szinte ösztönös felfogás szerint csak az létezik, ami előzőleg keletkezett. A gyerekek, természeti népek és a civilizált emberek is egyaránt nagyon szeretik firtatni, hogy mi miből jött létre, vagyis hogy hogyan keletkezett. Ennek nyelvi szempontú ősi mintájaként olyan cselekményeket (eseményeket) vehetünk gyanúba, amelyeknek kezdete, lefolyása és eredménye is ismerős volt őseink előtt, ugyanakkor nagy jelentőséggel is bírt. A magam részéről leginkább a szülés, születés folyamatára tippelnék, csak éppen egy v-vel kezdődő ősi magyar szóval kifejezve: talán "vajúdik"?, "válik"?, "választ"?, "váladék"?. (Érdemes megjegyezni, hogy a "keletkezés" szavunk pedig a "kel" szóból származik, amely viszont a növények magból való kikelésére utal, de kapcsolatban áll a "nap keltével" is.)
A "levés" ("létezés") és a "keletkezés" fogalmainak ősi kapcsolatára utal a ki-, illetve átalakulást jelentő "-vá, -vé" ragunk is. Ez az átalakulás eredményét jelzi, amint az legtisztábban kifejeződik a "vég" szavunkban is. A "víz" és a "vér" szavaink ugyancsak kapcsolatban lehetnek őseink keletkezésről vallott felfogásával. (Lásd még: "voda", "wasser", "water", ...) Az ember létezését, azaz az emberré válás megtörténtét a "-vá, -vé" rag nagyjából azzal a logikával fejezheti ki, mintha azt mondanánk: "ember vált". (A szavak sorrendje lehet fordított is, más nyelvekben bőven akad rá példa.) Természeti népek eredet mítoszainak általános visszatérő momentuma, hogy a létezés azzal veszi kezdetét, hogy elválik, vagy kiválik valami egy zavaros, esetleg sötét dologtól. Az átalakulás magyar alapkérdése: "kivé", vagy "mivé" "válik" "valami", vagy "valaki". Ugyaninnen származhatnak az "él", "eleven", "csinál", "csel" "cselekszik" szavaink is.

1.2.6. Névmások

Talán a legfontosabb, aminek a létezését ki kell tudni fejeznünk, éppen önmagunk vagyunk (modern időkben is, lásd "cogito ergo sum"). Minthogy azonban az ember közösségi lény, a közösséghez tartozó más emberek létezését is ki kell tudni fejezni. Természetesen erre a célra éppúgy használhatók egyedi elnevezések, mint a körülvevő világ más fontos dolgaira. Az elnevezések kitalálásánál ki lehet indulni a szülő (anya) nevéből, de a név akár úgy is előállhat, hogy mintegy felsoroljuk a felmenőket. (Lásd még a halmazelméletben a természetes számok előállítását az üres halmazból kiindulva.) Mindez viszont eléggé komplikált, nehezen használható nevekhez vezet. Ezen túlmenően, a folyton változó összetételű csoportokon belül hasznosabbak lehetnek az olyan elnevezések, amelyek nem a konkrét személyek rögzített nevei, hanem amelyek a csoporton belüli pillanatnyi "csoportosulási viszonyokat" fejezik ki (személyes névmások). Fontossági sorrendben először jön önmagunk általános kifejezése ("első személy"), majd azé a személyé, akivel valamilyen közös tevékenységet végzünk ("második személy"). Aki e cselekvésben nem vesz részt, az az ún. "harmadik személy". E három személynek többes számú esetei is lehetségesek, mégpedig a "többesség" mértékétől függően akár többféle is. A legegyszerűbb esetben a kettőt és az annál is többet már nem különböztetjük meg, ezért az egyes számú személyeknél használt névmásokhoz elegendő hozzáfűzni a többesség jelét, és már meg is kapjuk a többes számú eseteket. A magyar nyelv mai és ősi személyes névmásai például a következők:

	MAI		ŐSI
	egyes szám	többes szám	egyes szám	többes szám
1. személy	én	mi(nk)	m(?)	(m?)nk
2. személy	te	ti(k)	d(?), t(?)	tok, tek
3. személy	ő	ők	é, ű	uk, ük

Érdemes meggondolnunk, hogy a személyes névmások rendszere elvben bonyolultabb is lehetne, mégpedig az egyes személyek számának pontosításán túlmenően is. Pl. meg lehetne különböztetni olyan személyt is, aki ugyan nem részese a cselekménynek, de azt szemmel tartja, esetleg valamiképp segítve, vagy hátráltatva azt. Avagy olyan személyt is, akinek a cselekvésből kára, vagy haszna származik. Könnyen meglehet, hogy akad is nyelv, amelyben ez így alakult ki.
A személyes névmásokon kívül további névmások és egyéb szavak is korán megjelenhettek, amelyek nem a dolgok abszolút elhelyezkedését, hanem a beszélőhöz való térbeli viszonyát igyekeznek kifejezni. E térbeli viszony alapvetően a közelség, illetve a távolság. Ezek további differenciálódása is elképzelhető, mindenesetre a közelség-távolság kettőségnek minden valamennyire is fejlett nyelvben kifejezhetőnek kell lennie. A magyar nyelvben pl. a következő szópárokat találhatjuk rá:

  1.) ez, az, ezek, azok, itt, ott, ide, oda, erre, arra, ehelyt, ahalyt, stb.

1.2.7. A birtoklás kifejezése - avagy a birtoklás, mint létezés

A 1.2.4. pont alatt tárgyalt melléknévi szókapcsolatok kiterjedt használata lehetővé tette a tulajdonlás fogalmának a letisztulását is. Ugyanis e szókapcsolatok közül egyszerre akár több is használható egy adott dologra. Az elvonatkoztatás magasabb szintjén listaszerűen is számon tarthatjuk e tulajdonságokat. Több tulajdonság egyidejű felsorolása viszont megtöri a hasonlított és a hasonló dolgok közötti formális (felcserélhetőségi) szimmetriát, a kommutativitást. A következő példa szerint pl. az alma vizes is és piros is, de ami vizes az még nem piros (noha "almás"), a piros pedig nem vizes (noha ez is "almás"). Más szóval szükséges egy olyan forma, amely egyértelműen megkülönbözteti a jellemezni kívánt dolgot azoktól, amelyeket csak a hasonlítás kedvéért emlegettünk.

  1.) víz-és alma, pír-és alma ( --> vizes alma, piros alma )
  2.) vizes, piros alma

  3.) [van alma] vizes, piros
  4.) [alma van] vizes, piros
  5.) [van alma van] vizes, piros
  6.) vizes, piros, [van alma]
  7.) vizes, piros, [alma van]
  8.) vizes, piros, [van alma van] 

  4.a.) [alma van vizes], piros
  6.a.) vizes, [piros van alma]

  1.) -m, enyém (en + m) kifejezések: "enyém ablak", "én ablakom"
  2.) -d, tied (te + d)
  3.) -ő, övé (? +v+ ?)
  4.) -nk, mienk (mi + nk)
  5.) -tek, tietek (tik + tek)
  6.) -uk, övék (? +v+ ?k)

  1.) az ablak a házé, a kéz az emberé, a forma a testé
  2.) házi ablak, emberi kéz, testi forma
  3.) ház ablak(j)a, ember keze, test formája

  Példamondatok: "Az emberi kéz, vagyis az ember keze az emberé."
                 "A testi forma, vagyis a test formája a testé."
                 "A házi ablak, vagyis a ház ablaka a házé."

1.2.8. A térbeliség kifejezése - avagy a térbeliség, mint létezés

A térbeli viszonyok kifejezésére már kezdetben is nagy szükség volt, hiszen a különféle dolgok nem csak "egyszerűen" vannak, hanem mind valahol vannak, azaz a létezés és a térbeliség fogalmai valamiképp közös tőről fakadnak. Maga a szó is, hogy "valahol" egy összetétel, melynek első tagja (a "vala") létezést fejezi ki, a második tagja (a "hol") pedig egy helyre utal. A létezést kifejező szó egyszerre is előfordulhat mindkét oldalon, hasonlóan az 1.2.7. pont alatt taglalt birtokos szerkezethez, pl. "valahova". Mára a "valahol" és a "hova" szavak jelentése lényegesen elkülönült. A hátsó pozícióban alkalmazott létige, amely "-vá, -vé" rag formájában a valamivé válást fejezi ki (mint ezt láttuk az 1.2.5. pont alatt), olyan értelmet fejez ki a helyet meghatározó szóval összekapcsolódva, hogy arra a helyre eljutunk. A hely és a létezés fogalmainak ősi kapcsolatára utal népmeséink legjellegzetesebb kezdő fordulata is: "Hol volt, hol nem volt, ..." A végbement hasonulások ellenére is máig felfedezhető a "-vá, -vé" rag a következő, általános értelemben vett helyet, vagy mozgást meghatározó szavainkban: hova, tova, hossz, össze, vissza, messze, világgá (megy, kürtöl, kiált), továbbá esetleg: estve, estvére, estve-felé, szét(e), merre, erre, arra. Valószínűleg a "tova" származékai a: tovább, táv, távol és távlat szavaink, de sejthető a kapcsolat a tol (távolítva mozgat) és a "-tól, -től" ragok vonatkozásában is. Szintén a "hova" és a "tova" szavaink szoros értelmi kapcsolatára utalnak az olyan szavak, mint pl. a "hovatovább".

A hely megnevezésének mintájául olyan hely szolgálhatott, amely különös jelentőséggel bírt az ember számára. Ez egyrészt lehetett pl. maga az ember (hiszen az ember mindenféle viszonyításának egyetemes alapja), másrészt lehetett pl. az ember otthona, vagy annak egy különösen fontos része (ágy, tűzhely, stb.). Ha szemügyre vesszük a következő szavainkat: hon, otthon, ház, haza, hol, hely, akkor látható, hogy a magyar nyelvben tényleg az otthon fogalomköre válhatott az általánosabb hely fogalom mintájává. A kiinduló szó a "hol", vagy a "hel" (hely) őse lehetett. Az embert használják viszonyítási alapul a következő, szintén helyet (illetőleg irányt) meghatározó szavaink: "felé (feléje), elé (eléje, elejbe, elibé), fölé (föléje, fölibé), mellé (melléje), alá (alája), belé (beléje), ki (kivé?, kijé? kivülé), körül (körüle), mögé (mögéje), ..." Ezekben a szavakban érezhető egy "-lá, -lé", illetve "-ja, -je" módra hangzó rag jelenléte, amely feltehetően szintén a hol, hel szó ősének a származéka. E raggal az előbbi szavak így írhatók le: "felé, elé, fölé, mellé, alá, belé, ki?, kör(ül)é, möggé (esetleges továbbiak: közel, távol). Ha kissé dagályos módon meg kívánjuk erősíteni az irányulás tényét, akkor már "-ja, -je" raggal operálunk, ami mutatja, hogy abban a korban, amikor a megerősítés esetenként szükségessé vált, az "l" hang gyakran ly-ként, vagy még inkább j-ként hangzott. E rag általános elterjedését minden bizonnyal az akadályozta meg, hogy időközben megerősödtek a "-ja, -je" végződés más jelentései. Azért ha azt mondjuk, hogy "fejé", vagy "mejjé", akkor még mindig inkább sejtjük a kissé hibásan kiejtett "felé"-t és "mellé"-t, mint pl. a birtokot kifejező "feje"-t, vagy "mellye"-t.
(Megjegyzendő, hogy sok nyelvész az előbbi szavakban "-lá, -lé" helyett csupán "-á, -é" ragot vél felfedezni.)

1.2.9. Kérdezés

A kérdezéssel kapcsolatban elsőként felvetődő kérdés az, hogy voltaképpen mi is a kérdezés. A kérdezés nem más, mint egy nyelvi eszközökkel létrehozott olyan hatás, amely a beszélő személyt valamilyen ismeretének a megfogalmazására készteti. Ilyen pszichikai késztetés az emberben sokféle módon kelthető, ennek megfelelően kérdezni is sokféle módon lehet, például:

  1.) A szokásosnál bizonytalanabb, ingadozó, esetleg fordított hangsúlyozással;
  vagy olyan mondatszerkesztéssel, amely a kérdéses dolgot: 
  2.) szokatlan helyre teszi (pl. fordított szórend);
  3.) feltűnően kihagyja;
  4.) nyilvánvalóan hibásan használja;
  5.) Kérdezésre szakosodott segéd szavak, azaz kérdőszavak segítségével.

  1.) mi, mit, mivé, mivel, miből, mitől, mihez, mire, miről, miért, 
      miképp, minő, milyen, mikor, mikorra
  2.) meddig, mettől, merre, merről, melyik, mennyi, mekkora
  3.) ki, kit, kivé, kivel, kiből, kitől, kihez, kire, kiről, kiért, 
  4.) hol, honnan, hová, hogy, hogy-hogy, hogyan, hány, hányszor, hányadik

1.2.10. Felszólítás és Műveltetés