Káin és Ábel

Káin és Ábel kezdetben egy közös barlangban laktak. Együtt mentek vadászni. Sok antilopot ejtettek, azokat feldarabolták, és testvériesen felosztották a húst, letisztították a bőrt, bekenték azt csontvelővel, hogy a bőr sima legyen és alkalmassá váljon ruházatnak.

De az Úr megáldotta az ő asszonyaikat, akik nagyszámú gyermeket szültek, így hát végül a barlang már szűknek bizonyult mindkét család számára.

A közelben találtak egy másik barlangot, amelyben a kardfogú tigris élt, és veszélyeztette mindkét család életét. Ezért ők együttesen a barlanghoz lopakodtak, tüzet gyújtottak a barlang torkában, és amikor a tigris kiugrott, akkor mindenki egyszerre kezdte azt kővel hajigálni. Majd száz és száz kőhegyű lándzsa repült a vadállatra, és végül sikerült azt megölni. Utána az üres barlangba Káin költözött be, az ő családjával.

Ez a siker arra tanította őket, hogy a jövőben is alkalmasabb lesz együtt vadászni. A két család csak együtt cselekedve volt képes körülállni a hiparionok sokaságát, és felűzni őket a hegyre, ahol a félelmetes őslovak a mélységbe ugrottak, egyik a másik után. Káin és Ábel testvériesen elosztották egymás közt a sok húst. Utána már a mammutot is meg tudták támadni, és a gyapjasteve zsírjával pedig a barlangot világították. Bizonyára a barlang falába is ők vésték bele a szép vadászképeket, metszett tűzkővel.

Az élet minden nap jobbá vált, áldották ők az Adakozó nevét és a testvéri együttműködést, a békét, amelynek ők mindent köszönhetnek.

Ekkor történt, hogy a Kígyó megunta az embertelen Paradicsom magányos életét, és elindult megkeresni az embereket. Ezért Káin barlangjához ment.

- Mondd nekem, Káin - kezdte - nem félsz Ábel miatt?

- Miért kellene félnem az én atyámfiától?

- Nos azért, mert neki napról napra egyre több kőhegyű lándzsája van. A nyilainak hegyét szarvasagancsból készíti, és annyira éles, hogy még az erdei elefánt legvastagabb bőrét is átszúrja. Te magad is már láttad!

- Hogyan ejthetné el az elefántot, ha nem volna éles a nyílhegye?

- Nono! Jó! - mondta a kígyó. - Én csak megjegyeztem. - És utána Ábelhez ment, ott ugyanezt mesélte Káinról.

Káin és Ábel e napon rosszul aludtak. A következő napon Káin összehívta családját, és a következőket mondta nekik:

- Családtagjaim! Egyetlen dolog sincs rosszabb, mint a pártokra szakadás és az egyetértés hiánya. Az emberek között a békének és az egyetértésnek kell uralkodni. Az, aki veszélyezteti ezeket, az életét és a boldogságot kockáztatja.

- Igazad van, atyánk! - válaszolták a sokaságból.

- Mert képzeljétek csak - folytatta Káin -, mi lenne, ha mi békétlenkednénk magunk között, ha munkánkat részben arra kellene használnunk, hogy lándzsákat és nyilakat készítsünk a másik család ellen, hogy az ne tudjon bennünket megtámadni. Ha mi nem vadászhatnánk együtt az ábelbeliekkel, hanem mi két pártra szakadnánk, akkor feleannyian, mint azelőtt mehetnénk vadászni, mert családunk másik felének az ellenséget kellene figyelni. Vajon nem kevesebb antilopot tudnánk így vadászni?

- Éhen halnánk - válaszolta a fiúk közül az egyik.

- És időközben elpusztítana bennünket a kardfogú tigris - tette hozzá a másik.

- Nos - folytatta Káin -, sajnálatos információkat kaptam arról, hogy az ábelisták szándéka megzavarni ezt az együttműködési békét. Bizonyos hírek szerint ők háborút készítenek ellenünk.

- Kár - válaszolták. - Nekünk okvetlenül a békét kell segíteni.

- Nekem is ez a szándékom - helyeselt Káin. - Mi semmi esetre sem fogjuk megtörni a békét, sőt vigyázva figyelünk majd, és lehetetlenné teszünk magunk között is bármilyen ellenségeskedést az ábelistákkal szemben. Nagyon sajnálnánk, ha az ábelisták mégis megtámadnának bennünket, mert ez esetben a békét mi csak fegyverrel tudnánk visszaállítani, és ez már nem béke. De akárhogy töröm a fejem, nem tudok más eszközt kitalálni. Az, aki békét akar, annak akarva, nem akarva, harcolva kell legyőzni azt, aki közöttünk verekedést akar. Én - kedves gyermekeim - akkor nagyon bús lennék.

Ezért ők ugyanúgy szomorkodtak, mint az ő atyjuk. Néhányan összejövetelt javasoltak az ábelistákkal, rendezni az ügyet és békés egyetértést elérni. De mások az ilyen egymás közötti tárgyalásnak a sikerét is kétségbe vonták.

- Mert - mondották ők - ha az ábelisták valóban háborút akarnak, azt ők okvetlenül tagadni fogják. Azt mondanák, hogy a fegyvereket a kardfogú tigris ellen készítik. És ha mi kérnénk, hogy ők ne tegyék azt, ők azt gondolnák, hogy éppen azért kérjük, mert mi magunk akarjuk megtámadni őket, tehát annál intenzívebben készülnének a támadásra, még ha ők addig nem is csinálták azt. Legmegfelelőbb semmit sem mondani az ügyről, hanem rejtve több és több éles nyilat készíteni, a mi népünk békéjének biztosítására.

Ebben ők is egyetértettek.

Utána a fiúk közül valaki kitalálta, hogy ha a nyíl hegyét sisakvirág mérgével bekenik, az azzal eltalált vadállat gyorsabban meghal, mintha a legnagyobb sebet kapta volna, és ez alkalmas fegyver a kardfogú tigris ellen.

Ez már az első pillanatban óriási örömöt ébresztett: mennyi sok olaj és bőr lesz a kanóc számára. De Káin az öregek bölcsességével azonnal megértette a helyzetet és annak következményeit.

Rendelkezett, hogy az ügyet szigorúan titkolni kell. A közös vadászatok alatt nem jogosultak használni a sisakvirág mérgét, elkerülve ezzel, hogy azt az ábelisták megismerjék. De a barlang egy rejtett sarkában legyen egy fazék tele méreggel, hogy ezt felhasználva azonnal képesek legyenek megelőzni minden olyan cselekedetet, amely megszakítaná a békét.

A parancsot mindenki jóváhagyólag elfogadta, csak egyetlen fiú, Hanok hallgatta azt fejrázva:

- Sehogy se tetszik nekem ez a dolog, mert később éppen ebből alakul majd ki a hadakozás.

Természetesen, a sisakvirág titka csak rövid ideig maradt titokban. Ábel egyszer megkérdezte Káint, miért halmozzák fel ők ezt a veszélyes mérget.

- Jól tudod - válaszolta Káin - hogy ebben a barlangban lakott a kardfogú tigris. Senki sem tudja, mikor jön majd vissza az ő fajtája.

Ábel mélységesen bosszankodott. Mégis igaza volna hát a kígyónak? És az időben ő még semmit sem hitt el annak!

Összehívta családját, és közölte velük tapasztalatát. Sokan közülük azt javasolták, hogy több nyilat kell előkészíteni a biztonság érdekében. Mások féltek, hogy az rosszat ébreszthet, mert a káinisták félreérthetnék, gondolván, hogy az ábelistáknak áll szándékában megtámadni őket. Különösen maga Ábel hangsúlyozta, hogy neki okvetlenül segíteni kell a jó kapcsolatot édestestvére gyermekeivel, és a kapcsolatuk megrontásának még a látszatát is el kell kerülni.

Ezt a véleményt mindenki elfogadta. Valamennyien testvéri szeretetet éreztek a káinisták iránt.

Végül határoztak, hogy a biztonság érdekében ők is teletöltik sisakvirágméreggel a fazekat, és sokkal több nyilat fognak készíteni, de a dolog maradjon szigorú titok, mert a testvéri kapcsolatokat okvetlenül segíteni kell, és a teljes felfegyverkezés csak azért van, hogy a túloldalon ne tudják megzavarni a családi egyezséget.

És rövid időn belül Ábelnek több fegyvere volt, mint Káinnak.

Amikor Káin ezt megtudta, ő bizonyítottnak tekintette az ő régi félelmét. A káinisták tanácskozásra jöttek össze, és megállapították, hogy az ábelisták valóban a béke lerombolására törekednek, és félni kell a támadástól. Ezért hát meg kell szüntetni a közös vadászatokat, és ezzel elkerülni az ellenségeskedés okát. Ettől kezdve a káinisták magukban mentek vadászni, de csak a nép fele, mert a másik fele a barlangot őrizte és fegyvereket készített a béke biztosítására. De gondosan figyelték, hogy senki se zavarhassa meg a jó kapcsolatot közöttük.

Igen, így történt. Természetesen, a zsákmány csökkent, azt nagy pedantériával szétosztották maguk között, és a fiúknak megmagyarázták, hogy a kevésbé bőséges osztalék szigorú szükségszerűség, mert más esetben az otthoni tűzhely és a mindennapi apróhús kerülne veszélybe.

Mindezt mindenki jóváhagyta, csak Hanok zsörtölődött:

- Hiszen én megmondtam, hogy egy idő után rosszat fognak szülni ezek az ügyek. Ugyanúgy Káin, mint Ábel értelmezése szerint mindkét család tagjait kölcsönösen egymás ellen ingerlik. Mindketten emberbőrbe bújt farkasok, akik nem sajnálják családjukat lemészároltatni saját ócska érdekeikért.

Hanok szavait többen jóváhagyták, és Káin fájó szívvel látta, hogy az ő fiainak ereje a külső veszély ellenére is csökken. Ezért kezdetben szelíden figyelmeztette Hanokot az ő tévedéseire, majd utána szigorúan megbüntette őt.

Hanok barátai mindebből csak arról győződtek meg, hogy Káinnak mindenképpen szándéka lemészároltatni saját népét, mert a hatalmat ő görcsösen kézben akarja tartani.

Ábelnél ugyanez történt: a család egyik fele vadászott, a másik felfegyverkezve őrizte a békét. Az elégedetleneket megbüntették. Káin és Ábel végül meggyőződött, hogy ők maguk hiába törekednek testvériségben és jó kapcsolatban élni egymással, ha a másik szüntelenül csak fegyvereket készít, és miközben szemtől szembe saját testvéri jó szándékát bizonyítja, igyekszik elfordítani a figyelmet saját ellenséges, rejtett szándékairól. Mély bosszankodással kellett megállapítaniuk, hogy a béke csak úgy óvható meg, ha ők megsemmisítik majd a béketörő másik családot. Ők már vágyakoztak a verekedés kitörésére, mert már maguk között is találtak olyanokat, akik lebecsülték a külső veszélyt, és ezzel gyengítették a családot. Ezek majd csak akkor ébrednek fel, amikor már ők is látni fogják a veszélyt.

De mindketten szerették egymást, és ők csak szélsőséges szükségből lehetnek képesek egymással verekedni. És ezt a szükséget ők már mohón várták.

Végül az is elérkezett. Az ábelisták megsebeztek egy hipariont, amely átfutott a káinistákhoz. Azok megölték azt és hazavitték, az ábelisták azonban megérkeztek, és visszakövetelték a zsákmányt. A káinisták védték magukat és kilőttek néhány nyilat a támadókra, ezzel mindkét család megkezdte a háborút, a másik családot kényszerítve.

- Nos - mondta Hanok -, nem megmondtam? Emberek, akik sohasem vétkeztek egymás ellen, most kénytelenek megöletni magukat egy másik csoporttól, és mindez miért? Csakhogy atyáink vérsóvár uralmát számukra mi biztosítsuk.

Mi jól ismerjük a verekedés eredményét: Ábel meghalt. A győztes Káin megsiratta saját testvérét, hamut szórt saját fejére, és hangosan kihirdette mindkét famíliának, hogy vége a viszálynak, a békebontó már nem él, a jövőben együtt fognak vadászni, a két családból mindenki kap majd bőségesen húst és mézet a vadméhek mézéből. A félreértések, ellentétek megszűntek, a világ elérte az örök békét.

- De mi tanultunk a múltból - folytatta Káin -, hogy a béke nagy kincs, és azt nekünk jobban kell őrizni, mint eddig. Nincs jogunk továbbra is megosztani magunkat két csoportra, és azt, aki nem képes csatlakozni az új barlangrezsimhez, mi majd okvetlenül megbüntetjük.

- Lám - mondta Hanok. - Én már megmondtam, hogy minden csak azért történik, hogy valaki biztosítani tudja saját zsarnokságát. Vér és rabszolgabilincs, ez a mi sorsunk. Hiszen a béke nem tud eljönni hozzánk, amíg nem fog sikerülni ezt a véres ZSARNOKSÁGOT lerombolni.

Mindebben egyetértettek Hanokkal a barátai, akik most megsokasodtak, mert velük egyetértettek az ábelisták is, akik leigázottnak érezték magukat. Ők nyilvánosan szidták, gyalázták a káinistákat, miután azok kinyilvánították, hogy Hanok barátai békebontók, és közülük többet agyonütöttek.

Hanok barátait mindez annyira felbosszantotta, hogy egyszer elloptak egy fazék mérget, halálra nyilazták a zsarnokot és az ő követőit.

Hanok átvette hát a vezetést. Összehívta a népet és bejelentette, hogy a hosszú és véres diszharmónia megszűnt, és annyi szenvedés után felvirradt az örök béke hajnala a világ számára.

- A zsarnokság lerombolódott - mondta ő. - Ezzel megszűnt az ok, amely embert az embertestvére ellen ingerelt. Végül az emberiség megérkezett a megváltó kikötőbe. A világ elérte az örök békét. Nekünk már csak őrizni kell, hogy a kölcsönös testvérszeretet és a béke uralkodjon. Számunkra már csak egyetlen ellenség található, az, aki a testvérség szeretetét akarja lerombolni. De azokat nekünk teljesen le kell győzni, hogy a zsarnokság követői ne tudjanak viszályt kelteni a mieink között, ne vethessék el a békétlenség magját. Az ilyen ármánykodásokat lehetetlenné kell tennünk, előbb, mint azok képesek volnának aláásni a mi testvéri összhangunkat.

Erről megállapodtak, csak Hanok valamelyik régi barátja rázta a fejét.

- Én már sejtem - mondta ő -, hogy mi lényegében csak zsarnokot cseréltünk, de valójában semmi sem változott. Vagy nem ez a Hanok beszél arról is, hogy nekünk bárkit le kell győzni és képtelenné tenni bármire? Eddig minden vezérünk hitte, hogy ő csodaszert birtokol, amely elhozza majd az örök békét. De ez a csodaszer mindig valamilyen győzelem volt, amit nekünk mások fölött kellett elérni. De a győzelmet megszerezni mi csak úgy tudjuk, hogy előbb mi találunk ehhez ellenséget. A lényeg szerint az ellenséget mi magunk teremtettük a számunkra, hogy tudjuk azt legyőzni. Legalábbis, ha mi kikapartuk a béke eszméjét a héj alól, az mindig véres harcokban rohadt el. Az örök béke naiv agyrém.

- És te vajon találsz megváltást? - kérdezték.

- Nem. A hadakozás az emberi természetben lakozik. Az emberi természetet kellene módosítani, hogy maga a gyűlölet megszűnjön.

- És hogyan képzeled a megoldást?

- Nos figyelj: te vajon nem vetted észre, hogy Hanok és barátai mind szőkék?

- Valóban.

- Nos, nekünk tapasztalni kell, hogy a gyűlöletet a szőkék terjesztik. A barnáknak tehát összetartóknak kell lenni, legyőzni a szőkéket, és ez el fogja hozni az örök békét. Fel! barna barátok, mi magunkat szervezzük meg kiküzdeni a testvériség győzelmét, hogy végre már megszűnjön az ellenségeskedés átkozott szelleme!

De ezen a napon, ezzel még senki sem értett egyet.

Szathmári Sándor
(1968)


Copyright Szathmári Sándorné 1991
Hungarian translation Bennó Pál 1991